Magyar Léptek (ML): Köszönöm Szilvia, hogy elfogadtad a felkérésemet és interjút adsz a Magyar Lépteknek. Nem mindennapi a történeted. Nagyon fiatalon pattintottad ki a szikrát, és nagy magasságokba jutottál az opera világában. A gimnázium elvégzése után mért döntöttél az éneklés mellett, volt valaki, aki ebbe az irányba terelgetett, vagy legbelül érezted, hogy ez lesz a te utad?
Vörös Szilvia (VSz): A zene mindig is szerves részét képezte az életemnek, akkor is, mikor az éneklés még nem egy tudatos, választott út volt. Nagyon sokáig csak egyszerű időtöltésként volt jelen, nem gondoltam, hogy a jövőben ez tölti majd ki az életem nagy részét. Sok segítőt, kísérőt (tanárokat, barátokat, ismeretleneket) kaptam addig, míg bennem is kikristályosodott és ezért örökre hálás leszek. Mindig kaptam útjelzőket, amik által könnyebb volt megválasztani a következő lépést.
ML: Zene és dráma összefonódása egészen különleges hatást kelt, ám az operától mégis sokan visszarettennek. Azt szokták mondani, hogy bizonyos dolgokhoz meg kell érni, ilyen az opera is?
VSz: Egyrészről azt mondanám, hogy igen, mert tény és való, hogy aki operára ül be, nem a mai popkultúra gyorsan megérthető világába csöppen. Itt előre kell készülni, utána olvasni, ráhangolódni. Disszonáns érzéseket vált ki sok emberből a klasszikus éneklés maga, viszolyognak ettől a technikától. Veszélyt hordozhat az is, ha csak önmagát mutogatja az ember a színpadon, amikor az ego a közvetítendő karakter és a darab fölé emelkedik. Ilyenkor csorbát szenved a cselekmény és a szereplő hitelessége (az egyhelyben, széttárt karokkal éneklés tipikus példája). Ez tud olyan nemtetszést vagy akár undort is kiváltani, ami megpecsételi az operához való hozzáállását az embereknek. Másrészről az opera nem életkorhoz kötött. Sokaknak nem kellemetlen, hanem varázslatos volt már az első találkozás ezzel a műfajjal. Hogy ez mitől függ, sajnos nem tudom. De egy valamit biztosan mondhatok. Ha valaki olyan darabbal találkozik először, ami az ő személyiségére és életére rárímel vagy épp ellenkezőleg, tükröt tart, ha igaz karakterekkel találkozik a színpadon, akkor nem is kell beszélni visszásságról. Akkor működik a zene és a színház varázsa. Igazat kell szólni, s akkor fülekre talál.
ML: Itt bevallhatom, hogy én is berzenkedtem az operával szemben egészen addig, amíg érzelmes könnyedségével, sokszereplős jeleneteivel Charles Gounod Faust operája, majd Puccini Pillangókisasszonya és a Bohémélet teljességgel magával nem ragadott. Szerinted mivel érdemes kezdeni, ha valaki szeretné megismerni és megszeretni az opera műfaját? Létezik valamilyen "operakalauz" az avatatlan fülek számára? Érdemes először például francia, olasz, majd ezek után osztrák és német operát hallgatni vagy bármelyikkel lehet kezdeni?
VSz: Nem tudom, hogy van-e recept erre. Az előző kérdésben talán részben meg is válaszoltam, hogy miként látom megoldhatónak ezt a problémát. Természetesen vannak olyan darabok, amiket már kisebb korban is szoktak ajánlani, mint például Mozart Varázsfuvolája, amiben az Éj királynőjének áriáját talán nincs is, aki ne ismerné. De vannak könnyedebb témájú (mesés) darabok, mint amilyen Humperdinck Jancsi és Juliskája, Rossini Hamupipőkéje vagy az Olasz nő Algírban c. operája. Ha valaki csak jól szeretné érezni magát, akkor mindenképpen ajánlanám. A barokk, a klasszika és a romantika kezdetén írt operák a fülnek egyszerűbben befogadhatók, mint a később komponáltak. Én mégis nagy rajongója vagyok a romantika, késő romantika vagy a 20. század eleji operáknak. De mivel mind más személyiségek, lelkületűek vagyunk, így nem tudok egy általános igazsággal előállni, ami minden esetben megállja a helyét. Tudom, hogy sokan unják magukat a "limonádé" előadásokon és a súlyosabb, mélyebb tartalmú, sötétebb hangvételű és/vagy elgondolkodtató darabokért járnak színházba. Ugyanakkor, ha van egy szakavatott segítsége az operával ismerkedőnek, akkor könnyebb olyan darabot találni, ami az első pillanattól megragadja. Olyan sokszínű ez a világ, nem tudnék igazán semmit kiragadni belőle. Minden korszaknak és zeneszerzőnek megvan a sajátossága a barokktól napjainkig. Érdemes elmerülni benne.
ML: Milyen szerepe van a zenekultúrában egy nemzeti operának, vajon miért remeg bele minden magyar szíve, ha Simándy József Bánk bán áriáját hallja a rádióban, noha a többség nem jár operába?
VSz: Az opera a zene miatt nem olyan, mint a prózai színház. Ez egy egyetemes nyelv, ami a zeneszerzők és librettistáik együttműködésében mégis kap keretet. Az opera születése Olaszországhoz köthető, de az 1800-as évek közepétől a nagy nemzeti felébredéseknek, megmozdulásoknak köszönhetően szélesebb körben kezdett el terjedni. Így lehetséges az orosz, magyar vagy cseh operairodalom megszületése, megerősödése. Miután az országok már saját nyelvvel és identitással rendelkeztek, igyekeztek ezt alátámasztandó a kultúrában is újat alkotni. Úgy hiszem, hogy a nyelv nagyon fontos. Hogy igazán megértsük, miről énekelnek a színpadon. Ekképpen pedig az anyanyelvünkön megszólaló darabok talán primer szinten képesek hatni. Ha pedig a leírt kottakép és szöveg olyan kaliberű énekes által ölt testet, mint Simándy, akkor arra reagál a lélek. A színház maga is ezért csodálatos, mert a közönség és a művészek együtt tudnak rezegni. Ezt aligha képes egy online közvetítés visszaadni.
ML: A reneszánsz idején az emberek figyelme a természetre irányult, e megfigyelések alapján a művészetben is azt a harmóniát szerették volna megteremteni, amit ott véltek felfedezni. E korszak végén alakult ki az opera műfaja is, az "énekbeszéd", amely kezdetben témáit a görög-római mitológiából merítette. A rendkívül gyorsan változó világunkban mit adhat egy olyan régi műfaj, mint az opera a ma emberének, van még igény arra, hogy "énekbeszéd" útján ismerjük meg Goethe Faust meséjét vagy a japán szolgálólány Szuzuki történetét?
VSz.: Szeretném hinni, hogy van. Szeretném hinni, hogy az emberi érzések és vívódások nem változhatnak meg annyira, hogy ezekben a darabokban ne kapjunk választ a kérdéseinkre vagy vigaszt a fájdalomban. Hiszen egy mű azért lehet mestermű, mert valami egyetemeset fogalmaz meg. Minden, ami igaz, az hatni fog. Hiszem, hogy a felgyorsult és zaklatott világunkból mindig lesz értelme kiszakadni pár órára.
ML: Neked van kedvenc operád, kedvenc szereped?
VSz: Nem tudnék egyet sem igazán kiemelni. Vannak kedves vagy épp érdekes karakterek (Suzuki Puccini Pillangókisasszonyából vagy Anna Berlioz A Trójaiak nagyoperájából), akik közelebb kerültek hozzám, de minden új szerep egy új felfedezés. Borzasztóan várom a nagy Verdi szerepeket. Az erős, sorsfordító nőalakokat. Hangilag és a karakter megformálásban is igazi kihívást jelentenek. Vagy idesorolhatom Bizet Carmenjét, az igazi femme fatale-t. Mind-mind izgalmas személyiség. Az ismerkedés és a jellemük megfejtése, kibontása az egyik legcsodálatosabb és legnagyobb munka. Nagy bánatom viszont, hogy Puccini elhanyagolta a mezzoszoprán hangfajt. Csodálatos zenével festi meg minden női karakterét. Olyan tudója a női léleknek, amiben szívesen lubickolnék, ha többet írt volna nekünk is.
ML: Ha jól tudom a nyáron az operaénekesek fellegvárában, a Milánói Scala-ban léptél fel. Mit éreztél a világot jelentő deszkákra lépve?
VSz: Azt hiszem, akik ismernek, tudják, hogy híresen lámpalázas vagyok minden fellépés előtt, nem számít mióta állok színpadon vagy hogy hányadjára énekelek valamit. Harmadik éve vagyok a Wiener Staatsoper tagja. Ezen a színpadon énekelni megtisztelő, de nagy felelősséggel is jár. A neve egyet jelent a tradícióval, a presztízzsel és a minőséggel. A Scala viszont az opera olasz gyökerei miatt még imponálóbb talán. Nem volt két hetem felkészülni a koncertre, olyan hirtelen jött a felkérés. Két olasz áriát énekeltem, úgyhogy rettegtem, nehogy kibúzzon vagy kifütyüljön a közönség, mert híresek az őszinte megnyilvánulásaikról. Az épület kívülről egyáltalán nem mond semmit. Se nem patinás, se nem feltűnő. De belülről, érezni, hogy lelke van, hogy történeteket őriz. Már a próbán teljesen elhűltem, csodálatos érzés volt belépni és megpillantani a hat emelet magas nézőteret. Az első benyomások tovább feszítették bennem az idegességet, de szerencsére egy fajta pozitív stresszre, adrenalinra egyébként is szükségem van a színpadra lépés előtt. Ez segít az adott pillanatban összpontosítani, hogy megszülessen a karakter, a produkció. Ha nyugodt vagyok, az általában nem jó jel. Ez a júliusi koncert viszont életem legfélelmetesebb élményei közé tartozik. Inkább a rémület maradt meg bennem, semmint a felszabadult öröm, hogy meghívást kaptam ebbe a kultikus színházba. Remélem az idő megszépíti az emléket, vagy lesz lehetőségem felülírni egy következő Scalás fellépés alkalmával.
ML: Sok művész a természetben töltődik fel, sokakat egy a természetben tett séta ihleti meg, ahogyan sok természetjáró, természetszerető a művészetben vigasztalódnak. Miért van ez így, véletlen lenne, vagy a természet, a tánc és a zene együtt alkotja a már-már elfeledett harmóniát?
VSz: Ezen még soha nem töprengtem korábban. Jól megfogtál. Az a tény, hogy egy urbánus környezet veszi körül az embert, csupán egy nagyon rövid szelete a fejlődésünknek, a történelmünknek, mégis talán a legmeghatározóbb. Ugyanakkor az előtte megélt évezredek akkor sem tudnának kikopni az emlékezetünkből, ha szeretnénk, csupán mélyebb rétegekbe raktározódtak. Régen nem kikapcsolódást jelentett a természetben lenni, hanem pont, hogy kapcsolódást, magát az életet. Egy volt az ember a természettel, így magától értetődő, hogy minden tevékenysége, a művészeteket is beleértve szorosan összefüggött vele. Régebben ebből a szimbiózisból tudtak táplálkozni. Hogy mi lehet az elveszett harmónia? Azt hiszem a legszebb és legteljesebb harmónia a csend. Erre a legnehezebb rátalálni. És a zenében a valódi csenden (szüneten) kívül vannak megkomponált csendek is. Érdemes lenne erre akár egy kisebb előadást is rászánni, hogy egy-egy zeneszerző hogyan hallotta a csendet.
ML: Ha teheted, merre kirándulsz a legszívesebben?
VSz: Kedvenc vidékem nincs, bár a Pilist és a Börzsönyt is közel érzem magamhoz annak ellenére, hogy én bakonyi lány vagyok. Bármerre szívesen kirándulok, az erdő a második otthonom. Igyekszem kihasználni a Bécs és Ausztria adta lehetőségeket is.
ML: A járványhelyzetre tekintettel a Bécsi Operaház is bezárta kapuit. Hogyan éled meg ezt az időszakot, mire használod a kényszerpihenőt?
VSz: Tavasszal sok mindent csináltam. Egy darabig élveztem is a leállást, mert az azt megelőző két hónapom próbákról és előadásokról szólt, csak aludni jártam haza. Jólesett megpihenni kicsit. Valószínűleg a napos órák számának növekedése is hozzájárult ahhoz, hogy optimista tudtam maradni. Akkor futni is nekiálltam és nagyokat sétáltam. A konyhában pedig próbáltam minél újabb receptekben kipróbálni magamat. A mostani időszak embert próbálóbb. Már nem feltétlenül töltenek fel ugyanazok a tevékenységek, mint tavasszal. Nem hanyagolom el a gyakorlást, éneklést, mert nem tudhatjuk, mikor nyitunk ki újra, a szerepekkel pedig foglalkozni kell. Szívesen festek, ha van hozzá kedvem, a természetben pedig gyakran fotózok. Egyelőre csak telefonnal, de épp a héten álltam neki fényképezőgépeket keresni, hogy egy professzionálisabb módon hódolhassak a hobbimnak. Az ősz és a tél egyébként is a befelé figyelés időszaka lenne, de ennyi szabadidővel nincs is más lehetősége az embernek.
ML: Volt tanárod, mentorod Marton Éva mondta egy interjúban, hogy a külföldi karrierépítés az operaénekesek szempontjából olyan, mint amikor a mesékben a legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni. Meg kell tanulni, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés és ott is mindenért keményen meg kell dolgozni illetve egy idegen közegbe való beilleszkedés módját. Mik a jövőbeli terveid, még tart egy ideig a külföldi tapasztalatszerzés és odébb van még a hazatérés?
VSz: Soha nem terveztem karriert építeni, csupán jól szeretném végezni azt, amit hivatásomnak választottam. Csodás érzés, hogy ehhez egy ilyen remek közeget kaptam. Nehezen tudnám azt is megfejteni, hogy alakult, hogy kikerültem Bécsbe. Egyszer csak már itt énekeltem. Volt időszak, mikor szinte mindent elterveztem, de valamiért semmi sem úgy alakult. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul, egyszerűen csak nem a várakozásaimnak megfelelően. Aztán mikor meguntam, hogy a folyó sodrásával mindig szemben úszok, sőt csak kapálózok, akkor azt mondtam, hogy a Gondviselés kezébe adom a sorsomat. Azóta sok megpróbáltatás ért, de még szebb ajándékokat is kaptam az élettől. Igyekszem figyelni az útjelzőkre az életemben, hogy helyesen dönthessek egy következő elágazásnál. Ami biztos, hogy 2022 augusztusáig a Staatsoper társulatának szólistája maradok, de hogy azután merre, még nem tudom. Nincsenek nagy álmaim, egyszerűen és szépen szeretnék élni.
Fotó: Raffay Zsófia