Grósz Alfréd

Magyar hegymászók sorozat

Sorozatunk következő nagyszerű hegymászója Grósz Alfréd (1885. augusztus 25. Késmárk - 1973. március 1. Késmárk), akit baráti szálak fűzték Komarnicki Gyulához, így az ő bemutatása után nem is olyan nehéz Grószra irányítani a reflektorfényt.

Komarnicki így írt Grósz 80. születésnapjára barátjának: 

"Bennünket már fiatalságunk korában hozott egymáshoz közel a Tátra szeretete. Minden idealizmusunkat neki szenteltük, életünknek az adott tartalmat, hogy mind mélyebben igyekezzünk behatolni rejtelmeibe. De ezt nem csak szórakozásból tettük. Hamar felismertük, hogy e téren magasabb feladatok várnak reánk, munkánkat magasabb célok szolgálatába kell állítanunk. Én mindig beismertem, és a mai napon is örömmel akarok arról tanúságot tenni, hogy Te e téren mindenben; úgy a Tátra sziklavilágában, mint apostoli munkánkban messze előbbre való voltál, - mindig csodálattal figyeltem meg, hogyan szólal meg kutató munkádban a Tátránk és egykor ott élt elődeinknek megalkuvást nem ismerő szeretete, - mindig hálát éreztem azért, hogy nyomdokaidban haladva mennyit tanultam Tőled és mennyit köszönhettem Neked. Minderre visszaemlékezve, születésnapodon nemcsak szeretettel ölellek meg, hanem - megszámlálhatatlan tisztelőid és barátaid irántad táplált érzelmeinek eleget téve - meghajtom Előtted fejemet."

Grósz Alfrédot minden idők egyik legjobb szepesi hegymászójának tartják. Tevékenysége a hegymászáson kívül kiterjedt a turizmusra, sísportra, hegyimentésre, természetvédelemre, a tátrai hegymászás és turizmus történetének kutatására. A súlyt mindig a fokozatosságra, a biztonságra és a módszeres felkészülésre helyezte. Ebből a szisztémából soha nem engedett és nyilván ennek köszönhetően az általa vezetett sokszor 10-20 fős kötéltársaságok - természetesen kötélpárokban értve - soha nem szenvedtek balesetet. 

Azon kevesek között tartották számon, akik a Tátra valamennyi csúcsán jártak. Elsőként mászott meg több tíz tornyot, pl. Réz-pad-tornyokat, a Berkenyést, az Angyal-gerinc tornyait. Több hegymászó generációt nevelt fel, sokan csak az "Öreg"-ként emlegették. A Turisták Lapjában valamint a Turistaság és Alpinizmusban is folyamatosan publikált. A Turisták Lapja, 1916-i számának, 28. évfolyamában A Rumann-csúcs első téli megmászása című cikkében így írt:

"Némely élményünkhöz néha mulatságos epizódok fűződnek, amelyekre mindenkor mosolyogva emlékszünk vissza. Ennyire sikerült fejezetet alkotott e túra kezdete is. Még most is csiklandoz a nevetés, ha visszagondolok arra a jámbor nyárspolgár úrra, aki a poprádi vasútállomáson a mi kocsifülkénkbe tévedt és egész ékesszólását és bőbeszédűségét latba vetve, meg akart minket tántorítani kedvenc sportunk szeretetében. Szerény hangnemben kezdte, modorosan kíváncsiskodva az iránt, vájjon talán becsomagolt ágyneműtől dagadozik-e annyira az éktelenül megtömött batyunk, vájjon mirevaló a hosszú istráng, a kötél és mi élvezetünk telhetik a mi mártiromságos kedvtelésünkben, a hegymászásban?" Múltkor is láttam két ilyen magukfajta turistát", -mondotta - "jaj de megsajnáltam a szegényeket! Azok is zsákot vittek. Felfelé menni és még terhet is czipelni I Kellett az nekik?" kérdezte szörnyűködve. Aztán prédikált, kért, szinte könyörgött, hogy ne menjünk a Tátrába, abba a kietlen világba, ahol el is lehet tévedni; ne kövessünk el hóbortos istenkisértést, hanem forduljunk szépen vissza, utazzunk haza és csücsüljünk otthon, mert beismerni a hibát, azt töredelmesen megbánni és bűnbánóan megjavulni, derék cselekedet." Azt a szomorú arckifejezést sem fogom egyhamar elfelejteni, melyet jámbor jóakarónk vágott, amikor látta, hogy tanításának magja bennünk terméketlen talajra talált. Amint a csorbái állomáson kiszálltunk, s észrevette, hogy a fejemen semmi sincs, ijedten kiáltotta utánam: "Uram, jöjjön gyorsan vissza, itt felejtette a kalapját" És avval jólelkűen már szaladt is vissza a fülkébe, keresni a sisakomat. Felhágott az ülésekre, végigtapogatta a felső polczokat, lehajolt a lócza mellé és belenyúlkált a sarkakba is, hogy előhalássza hiányzó födelemet. De a sisak csak nem került elő. Frigyes barátom, kedves túratársam, hiába nyugtatgatta, hogy nem is hoztam kalapot, mert mindig anélkül járok. Nem hitte el s aggódva, jajveszéklően ismételgette: "Jaj, mi lesz most magával, mit kezdenek majd most? - Az égre kérem forduljanak vissza," kiáltotta utánunk a vasúti kocsi ajtajából, "ne ingereljék maguk ellen a sors haragját!" Nekünk azonban nem volt se okunk, sem kedvünk a sorsunk ellen panaszkodni. Sőt! A felhőtlen égről alátűző nap töretlen ragyogása és a gyöngén fújdogáló keleti szél minden kétkedésünket, mely más viszonyok mellett az idő változékonysága miatt támadhatott volna, szelíd határozottsággal csitította el." A késmárki Líceum tornatanára volt nyugdíjazásig. Az intézetben régi tradíciója volt a turistaságnak, így ő is sok diákot vitt magával a Magas-Tátrába, közülük többen kiváló hegymászók lettek. 

Ő maga több mint száz új utat mászott, a túráin készült fényképei sok kiadvány illusztrációjaként jelentek meg. Évekig kutatott a Gerlachfalvi-csúcson Egenhoffer Teréz által felállított Milleniumi emlékmű egy darabja után, amíg végre siker koronázta fáradozását és megtalálta a diorit tömb egy feliratos darabját. Ezt évekig rejtegette, majd eljuttatta Komarnicki Gyulához, aki továbbította Tálos Zoltánnak, aki néhány éve Neidenbach Ákosnak adta át.Halálakor azt mondták, "elment az utolsó Zipser". Az 1990-es években mellszobrot állítottak neki szülővárosában, Késmárkon.