Gróf Nádasdy Borbála: Zagolni zabad?
Rendhagyó módon pótoljuk júliusi könyvajánlónkat, mely nem is lehetne aktuálisabb most, hiszen augusztus elején egy hosszabb felújítás után megnyitotta kapuit a látogatók előtt a Nádasdy-kastély.
A kastély meglátogatása előtt mindenképpen érdemes elolvasni gróf Nádasdy Borbála történetének első kötetét, mely nem csupán az ő és a Nádasdy család történetét meséli el, hanem magát a 20. századot, melyben sok minden elveszett. E történet mindannyiunké, a magyar embereké, amit nem felejthetünk és tovább kell mesélnünk gyerekeinknek, unokáinknak is. Mert nem elég belépni a pompás kastélykapun, egy kávét elszürcsölni a hajdani étkezőben, vagy egy kellemes sétát tenni a parkban. Ugyanis e kastély nem csupán egy építészetileg különös, és mai mértékkel nehezen felfogható szépség. E kastély egy, az országért valaha legtöbb áldozatot hozó országépítő nagy nemzetség otthona, az ősök előtt tisztelgő emlékmű, és egyben a 20. század szörnyűségeinek hírmondója is. S amikor belépünk falai közé, mindenképpen emlékezzünk rá, hogy csak azért lehet most múzeum, mert államosította a kommunista rezsim és tulajdonosait elüldözte.
Gondolhatná az olvasó, hogy miért is kellene erre emlékeznünk, miért kellene ilyen szomorú történeteket elmesélni gyerekeinknek, amikor most szépen felújított formájában, idegenvezetők kíséretében látogatható a kastély. Csináljunk egy kellemes szombati napot és csak hagyjuk, hogy a szemünket kényeztesse a látvány.
Azért kell emlékeznünk erre is, hogy ne vesszünk el térben és időben, hogy megmaradjon az a kollektív nemzeti tudat, mely elveszejtésére komoly erőfeszítéseket tettek a 20. században, s mely nélkül nem is érthetjük meg ennek az épületnek a halk suttogását. Nádasdy Borbála könyvének előszavában így ír:
"A huszonegyedik század még csak pár éve kezdődött, és a nagy, demokratikus, emberi jogokat védő világrendnek mondott fogyasztói társadalom kezdi elfelejteni, s ami még rosszabb, meghamisítani a múlt század és a világtörténelem legborzasztóbb diktatúráját, a szovjet proletárdiktatúrát. Egy emberöltővel később már Magyarországon is csak úgy emlegetik, hogy a "prolidiki".
Így becézik a sokmillió ember kollektív és egyéni szenvedéseit, testi és lelki megaláztatását, örökös rabszolgasorba taszítását, a társadalmi értékrend tönkretételét, kultúrák megsemmisítését. Az emlékezés, a becsület, a jog semmibevételt. Az emberi lélek tudatos megrontását. A paraszt, a munkás, az iparos, a polgár, az egyházak, az arisztokrata - általában az egyén, a gondolkodó és a közösség iránt személyes felelősséget érző személyiség - megfélemlítését és megsemmisítését. Miért? Mert ez az embertípus túl sokat tudott.
Tudta, hogy ég és föld között az emberi lénynek valahol helye van, ahol gyökeret kell, hogy eresszen. Tudta, hogy gyökereit szeretni, kezelni és védeni kell, hogy a tudás idővel átadható legyen következő nemzedékeknek, mert a gyökerekből szépen terebélyesedő fa válik, ami gyümölcsöt hoz és életet."
Ezt az eszünkbe kell mélyen vésni, mert ma már az a divat járja, hogy minden felelősség nélkül, gyökértelenül lehet élvezni azt, amiért megdolgoztunk. Ilyen könnyelmű gondolatok mellett jusson eszünkbe a kastély szobáiban járva az akkor volt "vagyonos" emberek jelmondata: "Noblesse oblige" vagyis a "nemesség mindenre kötelez, (de semmire sem jogosít)".
S azért tesszük zárójelbe a vagyont, mert természetesen nem a vagyonról van itt szó, ami önmagában semmi, hanem arról a kultúráról, amihez vissza kell találnunk. Ezt kell megérteni a ma emberének, hogy a kastély s a Nádasdy család emlékezete és az általuk évszázadokon át védelmezett értékek fennmaradhassanak és tovább éljenek. Ehhez nyújt segítséget a Zagolni zabad című nagy gonddal megírt remekmű, mely az első soroktól elvarázsolja az embert és közel hozza a személyes történeten keresztül ezekhez a távolinak tűnő értékekhez.