Dr. Zsigmondy Emil

Magyar hegymászók sorozat

Az első, akit bemutatunk még "a magyar hegymászás aranykorának" nevezett korszak egyik előfutára volt, dr. Zsigmondy Emil. 

Halálának 25. évfordulóján így emlékeztek róla a Turizmus és Alpinizmus 3. számában: "Zsigmondy Emil egyike volt azon férfiaknak, kiknek erélye és akarata nemcsak a jég-és sziklaóriásoknak tudott parancsolni, hanem kik egyéniségükkel irányt szabni, tollukkal, csákányukkal és példájukkal pedig ezreket tudtak lelkesíteni. Mert fiatal kora dacára is erőteljes egyéniség volt, kinek megadatott, hogy az életben elől haladjon és teljes öntudatossággal vezető állást foglaljon el. A jellem határozottsága és szilárdsága, valamint vaskitartása Emilnél ideális felfogással párosult és áhítatos rajongással mindenért, mi szép és nemes, - írja egyik kortársa. - Ezen tulajdonságaihoz nyíltság, barátságosság, és nagy szívjóság csatlakoztak és teljessé tették egy kedves és nemes ember képét. Mint fiú, testvér és barát Emil kiváló volt és neki ezt mindenki a legnagyobb szeretettel viszonozta." Sajnos Emilnek nem adatott meg sok idő, 24-ik életévében vesztette életét 1885. augusztus 6-án az Alpokban egy kötélszakadás következtében, mégis még e rövidre szabott földi lét alatt is rendkívüli teljesítményeket tudhatott magáénak és felfedező útjairól, első hódításairól írt könyvei még ma is az Alpok legjobb leírásait tartalmazzák (Gefahren der Alpen). Szinte végnélküli a csúcsok sora, melyet Zsigmondy Emil ifjú életének e rövid tíz éve alatt bejárt. A Falkenmauer-Töhrl, a Hochschwab és a Reisseck jelzik szerény kezdetét az útnak, mely a Grand Pic de la Meije tarverzálásában érte el tetőpontját. S e két végpont közt több mint száz 3000 és 4000-es megmászatlan ormok, szűz falak útjának mérföldkövei. Legszebb diadalainak emlékét egy Zsigmondyspitze (Feldkopf, Zillertal), Zsigmondykopf (Hochalmspitze-csoport), a Bréche de Zsigmondy (Daupihné), vagy a barátságos Zsigmondhütte (Sexteni Dolomitok) neve őrzi. Annak ellenére, hogy Zsigmondy kora egyik legjobb hegymászójának számított, a hegymászást nem tekintette sportnak. Előtte célok lebegtek: s legyen bár életbevágó a technika: a technika eszköz, az eszköz a szolga marad, ahogyan ő maga mondta. Mert az alpinizmus nem testgyakorlás, nem tudományos kutatás, vagy a szépségben való hallgatag elmerülés. Az testi és lelki momentumok egyensúlya, harmóniája. Csak az, ki átélte a hegyek veszélyeit, aki lelke mélyéig érezte azoknak komor hatalmát, csak az, kinek lelke a küzdelemben a köznapitól megtisztulva emelkedik, a nagy hegyeknek eszményien magas világába, csak e fogékony lélek fogja igazán megismerni, átérezni és érezni a hegyek szépségeit. A küzdelem és a fáradozás az esztétikai élvezet határtalan növelését vonja maga után. Az alpinizmus is csak oly egyének közt létesül, legyenek bár vezető vagy amatőr, hol egyenrangú képességű társak szövetkeznek. A gyerekkorától bátyjával vezető nélkül, majd önállóan túrázó, kiránduló fiatal hegymászó sok generáció példaképévé vált, és azt hisszük, hogy gondolatai a mai fiatalok számára is jó iránytűül szolgálhatnak.