Aldous Huxley: Szép új világ
Szeptemberi könyvajánlónk egy igazi különlegesség, amit manapság csak antikváriumból lehet beszerezni, de érdemes utánajárni, mert ez a könyv aktuálisabb, mint valaha.
Aldous Huxley az első világháború után újra formálódó Anglia új írói nemzedékének egyik meghatározó tagja. Ez a szárnyait próbálgató nemzedék mindent bizonytalannak érez, amiben elődei biztosak voltak, a politika, a társadalom, az erkölcs öröknek látszó törvényeit is megkérdőjelezik. 1918-ban kétségtelenül véget ér egy korszak, a Viktória-kor nagy kompromisszuma felbomlik. Olyan általános kriticizmus fejlődik ki, mint a francia forradalmat megelőzően Franciaországban. Ebben a válságos időben egy ideig úgy tűnt, hogy ezzel az új nemzedékkel valami nagyon nagy kezdődik, de ami az elején nagy kezdetnek tűnhetett, gyorsan bomlásnak is indult – írja Szerb Antal.
Ez a korszakos kettősség és bizonytalanság érezhető Huxley teljes életművében, akit kortársai az ész nagy képviselőjének tekintettek, s mégis az észemberek által alkotott groteszk világok megrajzolója. Mert pontosan tisztában van az észemberek korlátaival és a korábbi világ minden komoly eszméje, törvényei elvetésének csapdáival is. Nem akar foglalkozni komoly dolgokkal, életbölcsessége a felületesség. "Inkább legyünk felületesek, mint gonoszak, mondták." (Szerb Antal) Mégsem tudta megtartana e felületességét, és belőle is az eszmék hirdetője lett. 1932-ben megírja a Szép új világ című disztópiáját, melyet leginkább Az ember tragédiájának falanszterjelentével lehet párhuzamba állítani.
E művében megmutatja, hogy hová vezethet a technológia térhódítása és a félelmekre, vagy valaminek kényszeres elkerülésére épített államberendezkedés, mely könnyen válhat "békés terrorrá". Megmutatja hova vezet a tömegek lázadása, amely nem tűr ellenvéleményt, sőt semmit, ami a múlthat köthető, még egy Shakespeare drámát, a Rómeó és Júliát sem. Ebben az ellenutópiában, ahol minden tökéletes, az embereknek nincsenek gondjai, nincsen erőszak, nincsenek háborúk, mégis az ember a legmagányosabb, a legelhagyatottabb és legkevésbé szabad.
Az ellenutópiaként megírt mű, bizonyos szempontból meglepően élesen megrajzolt korrajz lehetne ma, melyet Huxley már majdnem száz éve írt, s melynek megírásakor még nem is sejthette, hogy hová fejlődik a technológia s az embernek a "boldogság" iránti vágya milyen erővel moshatja el az igazság iránti igényét.
"De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. (…) az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve olyan kellemes, a természetes ingerek oly sok lehetőséget kapnak a szabad játékra, hogy ténylegesen nincs semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogy, nos, akkor még mindig ott van a szóma (szerk.: a szóma a műben egy az állam által mindenkinek kötelezően adagolni rendelt gyógyszer, mely bizonyos érzéseket, gondolatokat kikapcsol az emberekben és egyfajta állandó elégedettség / "boldogság" érzetet ad), amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől." (A. Huxley: Szép új világ, Kozmosz könyvek, 1982, 190-191.)