A Nagyszalóki-csúcs

A Kis-Fátra után ismét a Magas-Tátrárába, a Nagyszalóki-csúcsra kalauzolunk fel titeket, amit sokan elsőként másznak meg a Magas-Tátra csúcsai közül, és nem ok nélkül. Mi is azt gondoljuk, hogy az Alacsony-Tátra egy-két csúcsának megmászása után érdemes ezzel a csúccsal kezdeni, mert bár e csúcs is 2452 méterig nyúlik az ég felé, nem kíván meg olyan technikai felkészültséget, mint társai többsége. "Csupán" kitartás, és átlagos erőnlét kell hozzá. Nem szabad azonban e csúcsot sem lebecsülni, ahogyan egyetlen csúcsot sem a Magas-Tátrában, mert annak könnyen baleset lehet a vége.

Következzen a beszámoló, melynek írója szintén elsőként a Nagyszalóki-csúcsot mászta meg a Magas-Tátrában:

Péntek (2019.08.02.) - Megérkezés az alaptárborba, esélyek latolgatása 

2019. augusztus 2-án, reggel 8-kor indultunk útnak Budapestről, hogy dél körül már az "alaptáborban", Poprádon lévő szállásunkon lehessünk. Mi voltunk az előőrsök, néhány órával később jöttek utánunk a többiek. Szerencsénk volt és egy óra körül már Poprádon egy parkolóból néztük a Nagyszalóki-csúcs felhőkbe fúródó, hatalmas tömegét. Egyszerre volt lélegzetelállítóan szép és hátborzongató. Kissé őrült ötletnek tűnt, hogy másnap mi oda fel akarunk menni. Mivel egy társunk telefonja - aki jelezte, hogy olyan két óra múlva érkeznek meg - megszakította rémült merengésünket, be is pattantunk a kocsiba és célba vettük a Csorba-tavat, hogy addig egy könnyed sétával megízleljük a tiszta, hegyi levegőt. Kevesen tudják, hogy az 1346 méter tengerszint feletti magasságban, a Tátra lábánál fekvő tó környéke a 19. században egy magyar mágnás, id. Szent-Iványi József erőfeszítéseinek köszönhetően vált a gyermekmeséket idéző, divatos pihenőhellyé. Szent-Iványi nagy szerepet játszott a fogaskerekű kiépítésében, mely megépülése előtt csak girbegurba szekérút vezetett a hegynek felfelé. Impozáns nyaralót építtetett a vízterület mellet emelkedő Csorba-hegységgel szemben, ahol vendégül várta Ferencz Józsefet, József Károly főherceg és fiai gyakori vendégek voltak nála. Ahogy mondták róla, a hosszú életű Szent-Iványi József maga volt a 19. század, akiről halálakor így emlékeztek: "Igazi magyar gentry volt az öreg úr még a régi jó táblabírák közül, aki amellett, hogy előkelő családból származott és nagy vagyona volt, egy pillanatig nem volt gőgös, csak mindenkivel előzékeny és szívélyes." A Csorba-tó felvirágoztatásáért végzett munkájának emlékét egy emlékmű őrzi a tó partján, mely Ján Tapák alkotása. Mire körbe sétáltuk a tavat és adóztunk a régmúlt nagyjainak emléke előtt, szép lassan megérkeztek a többiek is, így mi is Poprád felé vettük az irányt. Édes bizsergést éreztem magamban, az izgalom, a friss levegő kezdett teljesen eluralkodni rajtam, és szinte úgy éreztem megpusztulok, ha holnap nem tudok felmenni a hegyre. A többiek már a szálláson vártak minket, ahonnan csodálatosan kivehetőek voltak a misztikus hegyek. Nagy mosollyal üdvözöltük egymást. Éreztük, hogy eljött az idő, itt vagyunk. Ott ahol lennünk kell. Mindenkinek tüzet láttam a szemében, hegyre éhes, küzdeni kész arcokat. Ez felettébb felvillanyozott. Mire visszaértünk, mindenki megérkezett. Egy kis esti grillezés közben beszéltük meg a csúcstámadási stratégiát, majd mindenki nyugovóra tért. 

Szombat (2019.08.03.) - A csúcstámadás napja

Izgalommal keltünk, mert egész héten rossz időt mondtak szombatra és még pénteken is vihart, villámlást jósolt a szlovák hegyi mentőszolgálat. Miután kikecmeregtem a kertbe láttam, hogy esik, a hegyek felhőben, de gondoltam, ez még belefér. Felmegyek a többiekhez az emeletre és majd megbeszéljük, mi legyen. Megpróbáljuk, vagy toljuk vasárnapra? Végül meggyőztük magunkat, hogy meg kell próbálni, ha nagyon rossz az idő, akkor 1500 méter körül visszafordulunk, és megkíséreljük vasárnap is. Arra tekintettel, hogy a meteorológia jelentések - péntekhez képest kicsit jobb kilátással - csak délutántól jósoltak zivatart és vihart, igyekeztük noszogatni a csapatot, hogy 8-kor már Ótátrafüredről elindulhassunk. Tudtuk, hogy dél körül fordulnunk kell a csúcson, hogy ha délután vihar is lesz, az már 2000 méter alatt érjen minket. Kockáztatni egyikünk sem akart, ezért közösen úgy döntöttünk, hogy Ótátrafüredről felmegyünk siklóval a Tarajkáig, hogy ezzel is időt spóroljuk és minél nagyobb esélyünk legyen a rossz kilátások ellenére is a csúcs meghódítására. Ezzel 1200 méter körüli magasságból támadtuk a csúcsot és mintegy 250 méter emelkedést "spóroltunk" meg. Ez a döntésünk később nagy jelentőséggel bírt. Fél 9 körül indultunk meg a Tarjkától a piros jelzésen a 2452 méter magas csúcs felé. Először fenyvesek, lombhullató fák, áfonya-és málnabokrok mellett haladtunk. Szerencsénkre még a Nap is kisütött, így a piros jelzésről a kék jelzésen baktatva az első pár száz méter emelkedés közben jól ki is izzadtunk. Körülbelül negyvenöt perc alatt értük el a Miksa-magaslaton kialakított vaskorlátos kilátóhelyet, a Maximiliánkát (1531 m). 

Itt mindenki szusszant egyet, magunkba tömtünk egy-egy csokit, energiaszeletet, ittunk is valamit, és uzsgyi tovább. Felfele futni kell, mint Mátyás a lovával. Ahogy elhagytuk a Tarajka-völgyére csodás kilátást nyújtó Miksa-magaslatot, kezdtek mögöttünk elmaradni a fenyők és bokrok, elértük az erdőhatárt és már csak törpenyők között kapaszkodtunk tovább. Az idő napos volt, és egész jó ütemben emelkedtünk. Kezdtünk kicsit szétszakadni és két-három fős csoportok láncolatában követtük egymást. Helyenként bevártuk a leszakadókat, de amikor már a sziklahatárt is elértük és csak morénákon, sziklarengetegeken keltünk át, egyre nehezebb volt egyben tartani nyolc fős csapatunkat. Végeláthatatlannak tűntek felettünk a kövek. Eszembe is jutottak Wass Albert híres sorai: "A víz szalad, a kő marad, a kő marad..." Elkezdtem magamban mondani: "Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek, és nincs ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad..." Nem jutott eszembe tovább, a szívem pumpálta az agyamba a vért, a tüdőm tágult, megfeszültek az izmaim. Néha fel-fel néztem és csak a végtelen távolinak tűnő piramist láttam magam előtt és újra és újra az futott át az agyamon, hogy a kő marad, a kő marad ... Koncentrálnunk kellett, érzetük, ahogy hűl folyamatosan a hőmérséklet. Sokszor előfordul, hogy lent még 28 fok van, míg a csúcson csak 10 vagy még kevesebb. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy minden nálam van-e, elég-e, amit magammal hoztam. Vajon ha elkap a vihar minket, hogyan fogjuk kibírni a gerincen? Egyszóval rengeteg gondolat cikázott bennem, de közben láttam, hogy tágul a látóhatár és egyre messzebbre ellátunk a Poprádi medencében. Egy kis pihenőt tartottuk 2000 méter környékén, bevártuk a többieket. Jót tett a pihenő, mindenki kicsit erőre kapott. Egyre csak azt kérdezgettük magunktól, hogy a következő csúcs már a Királyorr-e? A Királyorr (2273 méter) nevű kiszögelésig a legenda szerint Máytás király fellovagolt zergevadászat közben. Tudtuk, ha ezt a pontot elérjük, akkor már nagy az esélyünk a csúcs elérésére. De nem jött még a Királyorr, előtte még egy, a tériszonyosoknak nem túl kedvező 200 méteres vékony úton kellett átjutnunk, melynek egyik oldala sziklafal, másik pedig a mélybe nyúló szakadék. Nekem ez volt a legnagyobb kihívás. Tudtam, ha itt átjutok, akkor számomra már megvan a csúcs, akkor már nem veszi el senki. Sikerült. 

Hát utána meg azt gondoltam, hogy még jövünk visszafelé is. Na de ezzel a problémával majd akkor foglalkozunk. Nyolcan jutottunk el 2200 méter közelébe és még csak kicsit áztunk, bár az eső folyamatosan erősödött és már a táj is kissé "mordorivá" kezdett válni. Innen jött a csúcstámadás pszichikailag megterhelőbb része. Mindenki eléggé kifáradt már idáig, szétszakadt a láncolat, fájhat már a térd, comb, vádli, jönnek a görcsök és ebben az állapotban meglátod még az utolsó kétszázötven méter emelkedőt, ami olyan, mintha a hegy tetején még egy hegyet meg kellene mászni. Mindenki lassult. Egy társunknak már befújtuk korábban a térdét, mert nem múlt a fájdalma, de más baja is volt. Egy ideje már, amikor lenéztem a Nagyszalóki-csúcs utolsó domborulatáról, őt nem láttam. A többiek messze, de jöttek.

Közben éreztük, hogy közeledik a vihar, és talán mi még feljuthatunk. Összeszorítottuk a fogunkat és másztunk. Mindenki magáért küzdött. Felhőben jártunk, mintha a Holdon járnánk. Erősen elkezdett esni. Megindultunk, ahogy a lábunk bírta. Amikor felértünk, pont nem volt senki fenn. Kietlen volt, zord és a felhő miatt, ami körülvette a csúcsot, semmit sem láttunk, de a kereszt ott emelkedett az ég felé. Sikerült.

Megcsináltuk. Kifeszítettük a zászlót és bár hódara hullott, végtelenül örültünk, hogy sikerült. Közben érkeztek a többiek is szépen sorban. Akkor láttam a mobilon, hogy egyikünk visszafordult 2200 körül. Sajnáltam, de megértettem. Írtam neki, hogy vigyázzon lefelé, mert most jön a neheze. Ittunk egy kis Unicumot és elkezdtünk ereszkedni. Még 4 óra lejtmenet várt ránk, és mindenki átázott, hideg végtagokkal, kissé kimerülten várta a vezényszót. Lefelé többször is nagy zuhék kaptak el minket, de szerencsére a dörgés és szél ellenére, villámcsapások nem érték a gerincet. Mindenki saját tempójában, tartalékait aktiválva próbált mihamarabb lekecmeregni a lassan veszélyessé váló hegyről. A Tarajkán, az előretolt alaptáborban várakozó társaink aggódó üzeneteire megírtuk, hogy ereszkedünk. 4 óránkba tellett lejutni, ugyanannyiba mint fel. Ebben közre játszott a térdfájás, az eső, a boka és kisebb vállzúzódás, de mikor leértünk ez mind elfelejtődött. Sikerült. Együtt sikerült, mert máshogy nem is sikerülhetett volna. Azt hiszem, mindenki megtanulta tisztelni a hegyet, nem felejtjük. 

Kiindulópont: Ótátrafüred, Tarajka

Visszaérkezés: Ótátrafüred, Tarajka

Táv: kb. 14 km

Útvonal: Tarajka - piros jelzés - kék jelzés - Királyorr - Nagyszakóki-csúcs - Királyorr -  kék jelzésen - piros jelzésen - Tarajka

Szintemelkedés: kb. 1200 méter

Szintcsökkenés: kb. 1200 méter

Szintkülönbség: 2400 méter

Teljesítés ideje: 2019.08.03.