A tizenhárom hegycsúcs

Biztosan sokan olvastátok Wass Albert "Tizenhárom almafa" című regényét. E regényben a tizenhárom almafa a nagy változások közt az állandóság szimbóluma. A határok éppúgy jönnek-mennek, mint ahogyan változik a szél járása, s e kitett időkben az emberek megpróbálnak megmaradni azon a helyen, ahol születettek, s ahol végső nyugalmukat is szeretnék megtalálni. S hogy miért kezdem épp Wass Albert e regényével? Semmiképpen sem azért, mert azt gondolom, hogy ez a "kihívás" felérhetne az ő irodalmi teljesítményével, és azért sem, mert hasonló történetet szeretnék elmesélni nektek. Más idők járnak, más problémák szaggatják a jelen vitorláit, mégis közel vagyunk a mi hegyeinkkel az író mondanivalójához, mert ez a kihívás elsősorban nem fizikai megmérettetés.

A tizenhárom magyar hegycsúcs kihívás szerint tizenhárom hegyet kellene bejárni. Mondhatnátok pestiesen, hogy ez "smafu", nem kihívás! Hogyan hasonlítható össze ez a "Hét hegycsúcs" (Seven Summits) kihívással, vagy a nepáliak "14 hegycsúcs: semmi sem lehetetlen" kihívásával? Az első esetben hét kontinens legmagasabb csúcsait kell megmászni, míg a második esetben Nirmal Purdzsa nepáli hegymászó csapatával hét hónap alatt hódította meg a világ tizennégy legmagasabb hegycsúcsát. Ilyen rémisztően rövid idő alatt ez mindeddig senkinek sem sikerült.

Hol vannak a magyar középhegységek csúcsai a világ legmagasabb és legveszélyesebb hegycsúcsaihoz képest? Nem is kell elhagyni a kontinenst. Itt Európában is találunk épp elég komoly kihívást, ha arra gondolunk, milyen presztízse van annak a hegymászó körökben, ha valaki megmássza az Alpok nyolcvankét négyezresét. Az első ilyen magyar hegymászó Kiss Péter volt. És itt, ennél a pontnál érünk el a tizenhárom almafához és Wass Alberthez.

Mert kihívás bőven akad, hiszen a világ - még ha a közlekedés fejlődése miatt mai szemmel kicsinek is tűnik - roppant nagy és általában egy emberöltő is kevés a felfedezéséhez.

Mégis sokszor elmélkedtem róla, hogy miért vágyakozik a legtöbb ember távoli elérhetetlen helyekre úgy, hogy még a közvetlen környezetét sem ismerte meg igazán. Még azt az erdőt sem járta be töviről hegyire, ami a háza szomszédságában van. Talán azért, mert azt hiszi, abban semmi kaland sincs. Ez pedig hatalmas tévedés! Nem csak azért, mert így kihagyunk egy lépcsőfokot a fejlődésben, hanem azért is, mert elveszítjük annak lehetőségét, hogy valahogyan viszonyulni tudjunk a távoli helyekhez, hogy össze tudjuk hasonlítani azzal a réttel vagy erdővel, amit már vagy ezerszer bejártunk. Hogy ha egyszer messze kerülünk az otthontól, a honvágy, mint jó lelkiismeret az ismerős tájak iránt felébressze bennünk a leküzdhetetlen vágyat haza! Hogy megértsük, miért vágtat át hegyen-völgyen át, életét is kocára téve 80 huszár Sára Sándor filmjében parancs ellenére is, csak hogy hazajusson.

Sokan nem értik ezt, míg jó pár évre el nem szakadnak az anyaföldtől. Hunyadit, ki külhonban teljesít szolgálatot Vitéz János győzködi a hazatérésről, s mikor látja, hogy régi barátja nem áll kötélnek, így győzi meg:

"Áltatod magad! Azt hiszed, boldog leszel idegen csillagok alatt? Néhány évig talán. De egy napon eszedbe jut a régi hajlék... A bús romok Hunyad ormain... Álmodban kísért majd a Kárpátok közt süvítő szél, mi sóhajtva mesél! Kísért majd a Cserna bús moraja, anyád kacagása, mit soha többé nem hallhatsz majd! Hogy mi a hazád? Azt kérdezed? Atyád sírján omló kereszt a hűs fák alatt... Az a hazád! Barátod hajlékablakán hívó fény, a testvéri ölelés, az a hazád! (...) A falvak, a városok, a négy folyó mentén mind, az is a hazád! A hegyek ölelte erdők, a mezők, mind a hazád! Gyermeked nevetése. A szenvedők siralma, kik terád szabadítóként várnak, ők is hazád, mit elhagysz..." (Bánk Mór: Hunyadi, Az üstökös lángja, 284. old.)

S ha lelkünk még ennyire nem edzett, és nem hallja meg a Haza szavát, vagy nincs olyan jó, ékes szavú barátunk, mint Vitéz János, ki felkelthetné bennünk a tettre való nyughatatlan vágyat? Kérdezhetitek, hogy akkor mégis miért másszuk meg e tizenhárom csúcsot? Magyarázzam el, miért jobb ez, mint bármely másik? Ezt mondanám:

A hegymászók nem csak magasságokban, mennyiségekben is versengenek egymással és önmagukkal. Nem csak az számít, hogy milyen magas, hanem az is, hogy mennyi csúcsot, milyen idő alatt illetve milyen nehezen megközelíthető csúcsot mászott meg valaki. Így nem is feltétlenül a magassága miatt nehéz például a "Hét hegycsúcs" kihívás egyike az észak-amerikai Denali. Az Alaszkában található csúcsot elsősorban a megközelíthetősége és a hegymászót ott fogadó kiszámíthatatlan időjárási körülmények miatt nehéz meghódítani. Elég csak elmenni dr. Neszmélyi Emil (Szerk. az első magyar hegymászó, aki teljesítette a "Hét hegcsúcs" kihívást) egyik előadására és meghallgatni a beszámolóját erről a hegyről. Máris belátjuk, hogy nem mindig a legmagasabb hegy a legnehezebb.

De mitől lesz egy kihívás mégis nagy teljesítmény, függetlenül a hegyek méretétől vagy számától és elhelyezkedésétől? Mitől lesz érték és nem öncélú hóbort?

Attól, hogy nem csak bennünket, hanem egy nagyobb közösséget is épít, de még akár az országot is szolgálja. A tizenhárom hegycsúcs kihívás pedig pont ezt teszi. Mert a trianoni békediktátum következtében valóban nem maradt az országhatárunkon belül magashegy, de maradtak középhegységek, amik egy magyar ember számára igenis hegyek, nem dombok és kalandos bejárni őket. Még akkor is, ha már megjártuk az Alpok havas csúcsait vagy a Kárpátok kopár sziklatornyait. E közepes magaslatok bejárásakor el-elámulunk, hogy milyen szép is ez a kis ország, noha korábban nem is gondoltuk volna. S ha a tizenharmadik csúcsról lenézünk a tájra, tudni fogjuk, hogy mit jelent, s megértjük mit érez, a költő mikor reméli, hogy "teste is majd e földbe süpped el." S ez miért szolgálja az országot? Azért, mert nem hagyjuk magára, és a hegyek közelében lévő kistelepüléseket is meglátogatjuk, újra felfedezzük és így hozzájárulunk e térségek fejlődéséhez.

A tizenhárom hegycsúcs kihívás elsősorban azonban lelki utazás. Hazánk szebbnél-szebb tájain járva, csúcsélményeket is megtapasztalva repíti el minket olyan helyekre, melyek azonnal kiszakítanak a hétköznapokból. Eljuthatunk a Mátrába, a vén Bükkbe, a vulkanikus Börzsönybe, a titokzatos Bakonyba, a Gerecsébe és a Visegrádi-hegységbe, a Pilisbe, Budapest mellett a Budai-hegységbe, le délre a "mediterrán" Mecsekbe, a nyugati végeken a Kőszegi-és a Soproni-hegységbe, megismerkedhetünk a kissé ismeretlen Karanccsal, és végül, de nem utolsó sorban eljuthatunk a legendákkal körbe szőtt Zempléni-hegységbe.

Nekem három évembe telt, míg valamennyi csúcsra sikerült eljutnom. Lehetett volna rövidebb idő alatt is teljesíteni, de azt hiszem ebben a kihívásban nem a gyorsaság, sokkal inkább az számít, hogy megismerjük az ország hegyeit. Megismerjük és megszeressük őket és különleges helyet foglaljanak el a szívünkben ezek a hegyek, amik, ha szólítanak, akkor tudjuk, hogy menni kell, bármi áron! Mert ez a tizenhárom hegycsúcs legfontosabb üzenete.