13/12. Szilvási-kő (961 m)

2022.03.26

Ez a túrabeszámoló kicsit más lesz, mint a többi. Nem azért mert ez pont a 10. (Szerk.: A beszámoló írója nem abban a sorrendben teljesítette a csúcsokat, ahogyan közzé tesszük) csúcsmászásról szól, sokkal inkább azért, mert megváltozott az utolsó mászás óta a világ és benne talán megváltoztunk mi is.

2020 januárja óta végtelen várakozásként éltem meg, hogy ismét rajtőhöz állhassak és a tizenháromból megmaradt négy csúcs közül az egyik tetejére érjek. Ez a várakozás nem az elmúlt idő miatt tűnt végtelennek, inkább az ebbe az időbe belesűrűsödött események és bizonytalanná váló holnapok miatt. A hegyek, amik előtte oly barátságosak és közeliek voltak, most kicsit távoli, rég nem látott barátként sejlettek fel előttem.

A hosszú tervezgetés után végül 2021 tavaszán már úgy látszott az egészségügyi helyzet lehetővé teszi majd nyáron azt, hogy elutazzunk a Bükk nyugati oldalán fekvő Szilvásváradra és megpróbáljuk, hogy lábaink felvisznek-e még a Szilvási-kőre.

Felfedező -és edzőtúra

A csúcsmászás előtt előzetesen felmértük a terepet, felsétáltunk a Szalajka-völgyön át az Istállós- kői-barlangig, hogy megnézzük merre is lesz az Istállós-kő felé vezető meredek ösvény, amitől aztán már igazán nincs messze a nemrég felfedezett legmagasabb pont. 

Aznap visszafelé jól el is áztunk, hiába volt nálunk esőkabát, mert jött a jéggel tarkított zivatar, ami sok települést elmosott azon a héten. Az úton zuhatagszerűen hömpölygött a hirtelen lehullott csapadék és mi is csak az egyik pisztrángos tetővel fedett teraszán találtunk rövid ideig menedékre. Úgy látszott, hogy ez a mennyiségű eső úgy felpuhítja a talajt és elmossa a hegyoldalt, hogy másnap épeszű túrázónak még jó felszereléssel, túrabottal sem érdemes megpróbálkoznia a híresen meredek turistaúttal az Istállós-kőig. Erre tekintettel a másnapi csúcstámadás helyett egy edzőtúrát tettünk a Bükk-fennsíkon az Olasz-kaputól a Zsidó-réten át a Tarr-kőig, majd a bükki Őserdőt érintve vissza az Olasz-kapuig. Nem bántuk meg, mert ez a tanösvény a Bükk az egyik leglátványosabb turistaútja. 

A Tarr-kőről a hullámzó zöld csúcsokat bámulva ismét az a nyugalom szállt meg, mely korábban olyan kívánatossá tette számomra a túrákat, a hegyeket. Az idő tökéletes volt és azt is megtapasztalhattuk, hogy a nagy vihar nem áztatta fel túlságosan a talajt, így úgy gondoltuk - a másnapi jó időjárási előrejelzésre tekintettel - megpróbálkozhatunk a Bükk koronájával.

Csúcstámadás

Reggel korán keltünk, és már a kávézás közben egyfajta feszültség volt bennem, ami nem jellemző rám, mert hát végülis nem a Tátra kétezreseiről szól a 13 hegycsúcs kihívás. Ez a kihívás az ország hegyvidékeinek bejárásáról szól, mely átlagos fizikummal és kitartással teljesíthető. Nem kell hozzá hegymászó csákány, sem kötés vagy beülő, és különösebb veszély sem fenyegeti a teljesítőket. Hacsak a magukra veszélyes hülyeség nem. Ennek ellenére úgy éreztem túl sok idő telt el és már túl sok esemény befolyásolja azt, hogy mikor jutok el esetleg ismét a Bükkbe, így ha ma is leszakad az ég, vagy nem járható az út, és ezért vissza kell fordulni, akkor könnyen lehet, hogy ez a csúcs már csak évek múlva lesz meg. Elhessegettem a negatív gondolatokat és kellő folyadékkal, energiaszelettel felpakolva elindultunk.

"Alaptáborunkként" a Szalajka-völgybe vezető kisvasút-vasútállomás melletti parkoló szolgált. Gyorsan felhúztuk sokat látott, hűséges bakancsunkat, felkaptuk a hátizsákokat és elindultunk a völgyben, hogy elérjük az 1. tábort a magashegyi tengerszemekhez hasonlító Felső-tavat. Noha ez a 3,5 kilométeres szakasz a maga 120 méteres emelkedésével nem mondható éppen megerőltetőnek, a magas páratartalom és a meleg miatt már ezen az úton megizzadtunk. Ekkor még nem sejtettük, hogy lesz ez még így se. A terv szerint a zöld jelzésen kapaszkodtunk volna fel az Istállós-kői barlangig, majd rövid lefelé után a meredek hegyoldalon felfelé haladva a zöld háromszög jelzésen értük volna el az Istállós-követ. A tervet azonban gyorsan felülírták a körülmények.

Leküzdöttük a kevesebb, mint egy kilométerre jutó 50 méteres emelkedőt, de amikor elkezdtünk ereszkedni a barlang alatt, a túrabotok és a jól tapadó bakancs sem akart megtartani minket a meredek lejtőn. A sok eső szinte járhatatlanná tette a lefelé vezető utat. A térképen jelzett további lehetőségek latolgatása után úgy döntöttünk, nem kockáztatjuk a balesetveszélyt, hanem visszafordulunk és az 1. táborból (Felső-tó, 475 m) új irányban próbálkozunk. 

Innen délnyugati irányba fordultunk a zöld kerékpárjelzésen haladva, megkerülve a Tó-ormot. Különös érzés volt, mivel végig az motoszkált bennünk, hogy távolodunk a csúcstól és ráadásul magunkba raktunk feleslegesen 100 méter szintkülönbséget 2 kilométeren. Energiapocsékolásnak tűnt. 

Noha kezembe vettem a térképet és a tájolót is folyamatosan használtam, nem volt könnyű a turistaúton maradni, mert igen ritkán és halványan voltak felfestve a jelzések, és úgy tűnt, hogy rajtunk kívül arra már vagy húsz éve nem járt senki sem. Elégettünk még egy kis energiát egy erdőirtásnál, ahol egy idő után elfogyott a jel, de az irány jó volt. Vissza az utolsó pontig, újra tájolás, irány. Megtaláltuk ismét a jelzést. 13 óra körül járt az óra és mi még csak a felfelé vezető út egyharmadánál tartottunk. A folyadékunk is jobban fogyott a tervezettnél, mert a tervezettnél több energiát égettünk el a kis kitérőinkkel. A vihar mindenhol otthagyta a nyomát. Sok helyütt vékony ösvényen keresztbe dőlt fákon kellett átküzdenünk magunkat. 

Amikor elértük a 700 méteres magasságot az ösvény végre kiszélesedett és a Kopasz-réti barlang közelében már egy derékig érő fűvel benőtt tisztásra értünk. Itt kellett lennie valahol a kék kereszt elágazásnak, ahonnan végre már ráfordulhattunk a kilencszázasokra és a méltóságteljes bükkerdő övezte útra. Ezen a szakaszon, egy fél óra elteltével érkezett el a holtpont és már igencsak nógatnunk kellett magunkat, hogy elérjük az Istállós-kő déli oldalán lévő pihenőt 920 méter közelében és az 500 méteres emelkedő utolsó negyven méterét felfelé megtegyük.

Amikor felértünk a gerincre, úgy döntöttük először megkeressük az észak-keleti irányban fekvő Szilvási-követ és ez után következhet az Istállós-kő és a pihenő. A Bükk legmagasabb pontja irányába azonban nem mutat tábla, a sárga háromszög jelzésen kell a kereszteződéstől haladni, majd a turistaútról letérve egy kis ösvényen az erdőben felbaktatni az fenyőfák között megbúvó csúcshoz. Noha a csúcsot jelzik, nagy hiányosságnak éreztem, hogy az oda vezető úton sehol sem jelzik az ország negyedik, s a Bükk-vidék legmagasabb pontját. Reméljük a közeljövőben ez is változni fog.

Amikor végre sikerült megtalálunk, nagyon megkönnyebbültünk és éreztük, hogy nem volt hiábavaló a túra. Pár csúcsfotó készítése után átporoszkáltunk az Istállós-kőhöz, ahol ettünk, ittunk és kicsit pihentünk. Mivel társam nem akart a hosszabb úton visszamenni, maradt a zöld jelzés a barlanging. Tudtuk, ha lefelé nem is, felfelé még valahogyan visszajutunk. Ez a térdet igencsak megerőltető szakasz volt, de már jutalomjátéknak éreztük.

10.00-kor indultunk az Alaptáborból és 15.30-ra értünk vissza az 1. táborba. A Felső-tótól már kisvonattal utaztunk az "Alaptáborig", azzal az érzéssel, hogy a hosszú várakozás nem volt hiábavaló, mert a hegy kisebb nehézségek ellenére mégis felengedett minket magára.

Kiindulópont: Szilvásvárad, lovasiskola

Visszaérkezés: Szilvásvárad, Felső-tó

Útvonal: Szilvásváradról a zöld jelzésen a Felső tóig, majd a zöld bicigliúton és ezt követően tovább a zöld jelzésen a Kopasz-rétig, onnan pedig a zöld és kék kereszten a zöld háromszög elágazásig, majd a zöld háromszögön a zöld és sárga háromszög elágazásáig. Onnan a sárga jelzésen a Szilvási-kőig, innen a sárgán és a zöld háromszög jelzésen az Istállós-kőig és innen zöld háromszög jelzésen a Felső-tóig le.

Túra hossza: kb. 13 km

Szintemelkedés: 689 m

Szintcsökkenés: 574 m

Szintkülönbség: 1263 m

Teljesítés ideje: 2021. július 13.